1. fejezet

1. Fejezet

"Mikor először láttalak, még nem szerettem beléd..."

Sehun

Idegesen doboltam lábaimmal a bézs színű padlószőnyegen, miközben az éjfekete bőrhuzatos kanapén foglaltam helyet, a smink szobában. Mellettem az örök vidám páros, Baekhyun és Chanyeol foglalt helyet, valamiről hevesen vitatkozva, próbálva meggyőzni a másikat a maga igazáról. Halványan elmosolyodtam rajtuk  – le sem tagadhatnák, hogy mennyire bejönnek egymásnak –, de egyébiránt nem érdekeltek most. Mondhatni már rutinos fellépőknek számítottunk, az elmúlt két évben volt időnk elsajátítani a színpadra állás rejtelmeit, és szinte már meg se kottyant, ha egy hosszabb előadást kellett produkálnunk a rajongóink részére.

Mégis minden egyes fellépés előtt izgulva ültem, álltam az adott helyiség bármely pontján; igyekeztem agyamat teljesen kikapcsolni, az előttünk álló feladatra koncentrálni, lelkiekben felkészíteni magamat a dolgokra, minden porcikámmal arra összpontosítani, hogy a legjobbat nyújtsam. Hogy ne okozzak csalódást a szeretett rajongóknak, akiknek oly’ sok mindent köszönhettünk már; ha ők nem lennének, az Exo sem létezne. Nem halmoznánk sikert sikerre, nem lenne kikért küzdenünk.

A szobában jelenleg egy ember tartózkodott, akinek hollétét tekintetemmel folyton kerestem, s bár nem mindig találtam meg, megnyugvással töltött el az a tudat, hogy Rá mindig számíthattam.

– Kit keresel ilyen buzgón? – hallottam meg egy vidám hangot, melyhez kuncogás társult, majd két kéz csúszott vállaimra, és gyengéden masszírozni kezdte kissé görcsös testrészeimet. Széles mosolyra húzódtak ajkaim, egy pillanatra jólesően lehunytam szemeimet.
– Már megtaláltam – fogtam meg bal vállamon foglalatoskodó kezét, és tenyerébe csókoltam. Imádtam puha bőrét. Válasza harsány nevetés volt, mely zeneként csilingelt füleim számára. Elengedett, megkerülte a kanapét, és bezsúfolódott mellém, amit egyáltalán nem bántam. Szerettem hozzá közel lenni.
– Csak nem én lennék az? – ajkaink egy pajkos mosoly ült, ezzel még gyönyörűbbé téve őt. A tagok már megszokták a kapcsolatunkat, és nem ellenezték, amennyiben ez a tizenkét ember között maradt. Illetve… most már csak tíz.
– Meglehet – kuncogtam.
– Ügyes legyél! – ölelt meg hirtelen, azonnal viszonoztam. – Bár te mindig az vagy, büszke vagyok rád, Sehun!
– Te beszélsz, Jongin? – mosolyogtam. – Te vagy maga a tökéletesség.
– Az azért nem – kacagott.
– Számomra igen! – mondtam komolyan, ezt követően pedig muszáj voltunk elválni, mivel itt volt az idő, hogy kezdjünk.

Donghae

Boldogság... Vajon, mit jelenthet ez a szó? Mitől leszünk boldogok? - ezek a kérdések kavarogtak a fejemben már egy ideje. Az utóbbi egy évben nem éreztem azt a vidám, meghitt hangulatot köztem és Hyukjae között. Minden megváltozott, és azt sem tudom, hogy pontosan mikor is változott meg az életünk...

Abban az egy évben minden csak látszat volt. Műmosoly, műkönnyek, minden mű volt körülöttünk és se Hyuk, se én nem tettünk érte semmit, hogy ez megváltozzon. Megragadtunk a mi kis világunkban, amit mindenki csak egy boldog párkapcsolatnak hitt, de valójában belűlről már rég rohadt. De mégis... nem tudtunk elszakadni egymástól, mindezek ellenére szerettük egymást. Vagy csak vonzódtunk egymáshoz? Ez igazi szerelem? 

Emlékszem, miután megismertem nem kellett hozzá sok idő, hogy belészeressek. Igen, Hyukjae csodálatos volt; mindent megtett volna a családjáért, a barátaiért, és mindazokért, akiket szeretett. Akkor még az érzéseit sem félt kimutatni, most viszont egy igaz mosolyt is alig lehet kihúzni belőle. Mióta Leeteuk-hyung katona, azóta ő a banda vezetője, így még kevesebbet van velem, már nem fekszik mellém az ágyba, inkább a saját szobájában éjszakázik.

- Fáj... - suttogtam magamban, miközben egy magányos könnycsepp tört utat magának szempilláim közül. - Miért hagysz folyamat egyedül?

Az első könnycseppet követte a következő, majd megállás nélkül jött a többi is.

- Te idióta! Miért teszed ezt velem?! Nem veszed észre, hogy ezzel csak fájdalmat okozol?! - mérgemben beleöklöztem szobám falába, de a könnyem továbbra is tehetetlenül folyt végig arcomon. - Miért vagyok ilyen szerencsétlen?!

Sehun

A koncert viszonylag jól sikerült, szívünket-lelkünket beleadva csináltuk végig a show-t, a rajongók nagy örömére. Mint mindig, most is jó hangulatban teltek a percek, a banda aktívabb tagjai szokás szerint képesek voltak elhülyéskedni bármit, amit ők viccesnek véltek. Néha megesett, hogy elbóbiskoltam, Jonginra tévedt a tekintetem, s figyelemmel kísértem végig az ő mozdulatait, közben buzgón igyekezve nem elrontani a sajátjaimat. Sokszor elgondolkodtam a kettőnk kapcsolatán, hogy még ennyi idő után is képesek voltunk teljes bizalommal, szeretettel, odaadással fordulni egymás felé. Imádtam vele lenni, bearanyozta a napjaimat, elég volt tőle egy aprócska mosoly és már elillantak a fejemet sötét homályba burkoló baljós árnyak.

A fellépés után mindenki fáradtan esett be az öltözőbe, lihegve kapkodtak a tagok egy-egy éltető vízpalackért, melynek tartalmát hűsítő gyanánt öntötték le torkukon. Nem időztünk sokáig a nagy helyiségben, felkaptuk a táskáinkat, összeszedtünk minden egyéb cuccot, ami hozzánk tartozott, majd már igyekeztünk is ki a járművekbe. Én természetesen Jongin mellett kaptam helyet, vállára hajtottam fejemet, és csenden szuszogtam. Mindenki fáradt volt már, kivételesen a tücsök ciripelést is hallani lehetett volna a kisbuszban. Kai a derekamat ölelte, lágyan cirógatta ujjaival, néha-néha puszit nyomott fejem búbjára, ezzel mosolygásra késztetve engem.

Mikor megérkeztünk, a telefonom megrezdült a zsebemben, jelezve ezzel, hogy üzenetem érkezett. Kénytelen voltam elengedni Jongin-t, hogy elővehessem a kis készülékemet. Amint beléptünk az ajtón, és kibújtam cipőmből, megnyitottam az üzenetet. Már a feladó neve is széles mosolygásra késztetett, azonban az üzenet komorsága láttán kicsit megijedtem.

Végeztetek már a koncerttel? 

                                                                                                                             Igen, most értünk haza.

Félóra múlva ott vagyok nálatok, gyere ki!

Csak értetlenül, homlokomat ráncolva meredtem a telefonom képernyőjére… Vajon mit akarhat Hae ilyen késői órában?

– Ki írt? – érdeklődte Kai, mikor beléptem a közös szobánk ajtaján. Volt annyira diszkrét, hogy nem leste meg az ajtóban, megvárta, amíg megnézem én, majd követem őt.
– Donghae, mindjárt itt lesz – feleltem, miközben ledobtam a cuccomat az egyik fotelbe.
– Mit akar ő itt, ilyen későn? – értetlenkedett, miközben felült az ágyon.
– Nem tudom, nyilván beszélni velem – vettem le kardigánomat, és a szekrénybe tettem. – Elmész fürödni, vagy megvársz?
– Megvárlak, a hyungok úgyis bevették már a fürdőszobát, és egy jó darabig nem lesz még  szabadni, annyian vagyunk, mint az oroszok – nevetett halkan. Szavai hallatán nekem is vigyorognom kellett, hiszen ebben igaza volt. Sokan voltunk, de annál jobban megértettük egymást.


Donghae

A földön ülve azon járt az agyam, hogy kinek is önthetném ki szívemet, mikor beugrott új barátom arca. Tudom, hogy ma volt a nagy fellépésük, de benne megbíztam, ezért is írtam neki üzenetet, amire egy kicsit késve válaszolt, de örültem neki, mert ő az egyetlen, aki igazán törődik velem.

Gyorsan felkaptam pár göncöt, és kisírt szememre napszemüveget húztam, hogy az utcán ne láthassák az arcom. Mikor kiléptem a szobámból Eunhyukal találtam szembe magam.

- Hova mész? - kérdezi élettelen hangon.
- Sehunnal találkozom - mikor kiejtettem Hunnie nevét, valami megvillant a szemében.
- Ch... Már megint vele leszel, és így kiöltöztél neki... Tetszik neked az a kis taknyos?
- Nem, de ha tetszene is, téged akkor se érdekelne, ha a szemed előtt szexelnénk, akkor is ilyen közönyös pofával bámulnál ránk - fakadtam ki, majd elléptem mellőle, hogy felvehessem a cipőmet, csakhogy utánam kapott és csuklómnál fogva rántott vissza maga elé.
- Most mégis, mi a francról beszélsz? - kérdezgetett tovább, de nem válaszoltam, fapofával nézem vissza rá, habár belűl nagyon fájt, hogy így kell viselkednem vele, viszont úgy éreztem megérdemli, hogy ezeket mondjam neki. Még egyszer rápillantottam gyönyörű arcára, majd kirántottam csuklómat kezei közül.
- Most megyek, ne várj meg - felvettem a cipőmet és kisétáltam az ajtón.

Amint kiléptem könnyeim megint folyni kezdtek, ezért hívtam egy taxit, hogy azzal mehessek az EXO kollégiumába. Eredetileg úgy terveztem, hogy gyalog megyek de úgy fél óra lett volna az út, így viszont csak tizenöt percet vesz igénybe. Amint megérkezett a járművem, beszálltam és megadtam a címet.

A kollégium előtt írtam Sehunnak egy üzenetet, hogy megérkeztem.

Itt vagyok. Lejössz?

             Rendben. Lemegyek érted, de jöjjünk vissza, mert fáradt vagyok és a kollégiumban most van szabad szoba, ahol beszélgethetünk.

Rendben, de siess. :'s

Nem kellett sokat várnom, már lent is volt és együtt battyogtunk fel a lépcsőn, majd a lift felé vettük az irányt. A felvonóban sírí csend honolt, egyikünk sem szólt egy szót se, csak a kijelzőt néztük, ami azt jelezte, hogy hányadikon is vagyunk épp. Mikor felértünk a 6. emeletre, kiléptünk a liftből és elindultunk az EXO lakásába.

Odabement levettem a cipőt és belljebb mentünk a nappaliba, ahol a többi EXO tag ült, akik egytől-egyig mind köszöntek. Mosolyogva intettem nekik vissza, de megkérdeztem Sehunt, hogy nem beszélhetnénk-e négyszemközt.

Bementünk Kris volt szobájába és leültünk az ágyra. Hunnie fáradtan nézett rám.

- Mi a baj, hyung? - kérdezte, mire levettem a szemüvegem, és megcsodálhatta vörösre dagadt szemeim. Sehun kikerekedett szemmel nézett rám, olyan aggodó pillantással mért végig, amilyent utoljára csak Hyukjaetől kaptam pár éve. Erre a keserű emlékre, elmosolyogtam, majd ismét folyni kezdtek a könnyeim és Sehun nyakába vetettem magam, aki tűrte, hogy összepiszkítsam pólóját. Hátamat simogatva próbált megnyugtatni, de sajnos nem sikerült neki...